Személyes utam

Ha mindenki tudna kapcsolódni önmagához, és azon keresztül másokhoz, jobb világban élnénk.

Rutinos gyászolónak tartom magam. Gyerekkoromban és felnőtté válásom során értek olyan nehézségek és veszteségek (költözés, négy nagyszülőm halála, bullying), amelyekre az akkori környezetemben nem találtam adekvát, hasznos, gyógyító válaszokat. Azt éreztem, hogy egyedül kell ezekkel megküzdenem, hogy mások számára ijesztő vagy érdektelen, ahogy valójában érzek, és fogalmam sem volt, mit tehetnék.

Azzal az elhatározással jöttem ki ezekből a zavaros évekből, hogy igenis felkutatom a lehetséges érzelmi eszközöket, és megtanulom, hogyan tudok magamnak és másoknak ott lenni ilyen helyzetekben.

Hiszen a gyász alap érzelmünk és életünk velejárója. Senkinek sem lenne szabad egyedül és tehetetlennek éreznie magát benne. Ne már, hogy egy ilyen alapvető lelkiállapottal ne tudjunk mit kezdeni!

Ez motivált abban, hogy évekkel később hospice önkéntes, majd ezután gyászkísérő legyek.

Ahogy haladtam a veszteségeim feldolgozásában és elvégeztem a kapcsolódó képzéseket, megéreztem, mennyire fontos, hogy a gyászunkban találkozzunk saját magunkkal és egymással. Igen, egymással - mert fontos, hogy a közösségekben is újra helyet kaphasson a gyász. Emberi igényünk, hogy a saját történeteinket megoszthassuk, és közös történeteinkben együtt lehessünk egymással. Teret adva érzékenységünknek, megélve és kifejezve azt, rátalálhatunk a benne rejlő erőkre is.
Ennek a folyamatnak szeretnék biztonságos teret tartani, elkerülve a túlterhelődést, mégis engedve a megélések természetes áramlását.

Szívügyem, hogy a gyász kikerüljön a tabu és az elszigeteltség árnyékából. Hogy feszengés helyett oké legyen beszélni róla, és megtanuljunk értő füllel, szívvel és tettekkel viszonyulni máséhoz.

Hogy szabadon érezhessük, beszélgethessünk róla a szeretteink körében, és meghallgassuk egymás gyásztörténeteit közösségeinkben is. Mert a gyász egyik gyógyszere a biztonságos megosztás - a megosztó félnek is, és azoknak is, akik befogadják, és ezáltal e történetek tanúivá válnak.

Hozzuk létre közösen gyász és az érzések szabad áramlásának terét. Önmagunkban, kapcsolatainkban és közösségeinkben.