A kedvenc gyászmodellem bemutatása után most a saját gyászomról hoztam nektek egy történetet. Mert a gyász mindannyiunkat érint. És mert ahol az elméletek véget érnek, ott kezdődik a mindennapi élet. A mindennapi gyászmegélésünk, amely alapjában formálja a gyászunkat, gyakran gyökeresen eltér az elméleti modellek leírásaitól. Nem az elméletek rosszak, és nem is velünk van a baj: gyászolóként a mindennapokban sokszor egyszerűen úgy érezzük, hogy gyászmodell ide, elmélet oda, csak küzdünk, mint malac a jégen. 

A gyászmodellek segíthetnek eligazodni abban, hogy mi történik velünk, és - ami a legfontosabb - segít megnyugodni abban, hogy amit átélünk, az normális. Ugyanakkor mint minden modell, a gyászfolyamatot feltárni próbáló leírások is sematikusak, leegyszerűsítésekkel dolgoznak, ezért az egyéni helyzeteket sosem fogják tudni teljesen pontosan megragadni. Úgy hiszem, hogy a gyászunk során egyformán a segítségünkre lehet a modellek megvilágító ereje és a mindennapi személyes történetek átélhetősége. Ezért most egy saját történetet hoztam nektek.

Az egyik veszteségem, amely felnőve nagy formáló erővel bírt az életemre, a nagymamám megbetegedése, évekig tartó leépülése, majd halála volt. Gyerekként egy megtartó, átölelő, derűs, biztonságos jelenlétet adott nekem a közelsége, és mivel két háznyira laktunk egymástól, ebben szerencsére napi szinten részem volt a családommal együtt. Egy energikus, friss, életszerető "szupernagyi" volt számomra, aki a falujának közösségében is aktív szereplő volt, egy fogalom volt a szülőfalumban. Vezette a háztartást, istenien sütött-főzött, gondozta a virágos- és gyümölcsöskertet, művelődési programokat szervezett a falunkban, összetartotta a családot, imádott táncolni, nyugdíjba vonulása után pedig hetente többször biciklivel járt át a szomszédos osztrák falvakba takarítani (és hozta az osztrák édességeket nekünk, unokáknak).

Tizennégy éves voltam, amikor az iskolából hazaérve a mentőt találtam a házunk előtt: a nagymamám a kertben összeesett. Mint később kiderült, sztrókot kapott, hetekig kérdéses volt a túlélése, de visszajött, és hihetetlen erő és szívósság árán újratanult beszélni, járni, írni. Egy-két évig a felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy teljesen felépült, de az első szélütése óta már nem volt a régi, és idővel szaporodni kezdtek a jelek: az elrontott receptek, a felejtések, az időérzék összekeveredése, a bágyadtság, az elesések. Végül bő hét évvel az első rosszulléte után halt meg.

Ez a hét év számomra olyan mértékű zavarodottságban telt, amelyre semmilyen, általam később olvasott elmélet nem tudott szavakat adni.

Ez a hét év számomra olyan mértékű zavarodottságban telt, amelyre semmilyen, általam később olvasott elmélet nem tudott szavakat adni. Fogalmam sem volt róla, hogy veszteségben vagyok. Nem gondoltam bele abba, hogy egy nap alatt elvesztettem azt a személyt, aki egyik fő erőforrása, támasza, meleg kályhája volt az életemnek (és az egész tág családunkénak). Kapkodtam a fejemet, és rémülten sodródtam az eseményekkel. A rosszullét napján a kétségbeesett rémület, hogy elveszítjük. Az utána következő napokban, hetekben a megfeszített ima, hogy velünk maradjon. Aztán az első rettegés lassú kiengedése (óvatos kilégzés), ahogy lassanként el mertük hinni, hogy sikerült. Majd az alkalmazkodás az új életünkhöz: többé nem a nagymama vigyáz ránk, hanem mi vigyázunk rá. Közben pedig próbáltunk élni: iskola, munka, az élet (a tinédzseréveim) mindennapi eseményei, kihívásai. Emlékszem, egy év telhetett el, és azon kaptam magam, hogy hiába van jobban a nagymamám, de én ugyanolyan kétségbeesett vagyok, mint előtte. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy nemcsak a halál tud elvenni tőlünk egy embert. Hogy bizonyos dolgok már egy betegséggel is örökre elvesznek. Hogy aznap, amikor megláttam a mentőautót a házunk előtt, akkor is örökre megváltozott minden, ha a halál akkor épp elkerülte az otthonunkat. Nem értettem, nem érthettem még sem ezeket, sem magamat, hát maradt az önhibáztatás, hogy miért nem örülök, amiért "minden jóra fordult". Fáradt voltam, tehernek éreztem az iskolát, és titokban szinte minden nap sírtam, de nem tudtam, hogy miért. Hiszen nincs okom rá, örülnöm kellene, hálásnak kellene lennem. Lúzernek éreztem magam, amiért ennyire "labilis" vagyok, és nehezen tudom "összeszedni magam".

azon kaptam magam, hogy hiába van jobban a nagymamám, de én ugyanolyan kétségbeesett vagyok, mint előtte. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy nemcsak a halál tud elvenni tőlünk egy embert. 

És mindeközben, ahogy a szellemi és fizikai leépülés lassú, de egyre félreérthetetlenebb jelei lopva szaporodtak, úgy éreztem, mintha az én nagymamám kifolyna a kezeim közül, mint a homok. Fizikuma gyengülésével együtt a személyisége is fakóbb, haloványabb, áttetszőbb lett, míg az utolsó hónapokra már szinte csak testben volt velünk. Az egész családunk tehetetlen kétségbeeséssel figyelte a folyamatot. Ezt ellensúlyozandó állandó zümmögésben éltünk: a családom felnőttjei folyamatos görcsös jobbító igyekezettel próbáltak valamiféle kontrollt, rendszert vinni az egész felfoghatatlanságba. Állandóan monitorozták nagymamámat, minden gyógyszert bevett-e, minden rendben van-e, rehabilitációs lehetőségek garmadáját, alternatív módszereket próbáltattak ki vele... És mindennek az alján a dermedt rémület, a kétségbeesés, a szorongás, amelyről természetesen akkor egyikünk sem tudott. Én csak azt éreztem, hogy minden nagyon sok, minden nagyon rossz, és hiába tanultam azt, hogy a nehézségekből kemény munkával mindig kiküzdi magát az ember, mégis minden csak egyre rosszabb lesz. És ez tulajdonképp a nagymamám haláláig, illetve a halálával kapcsolatos gyászidőszakom végéig így maradt.

Malac voltam, és malacként bukdácsoltunk a Fertő tó jegén az egész családommal. A Fertő tó cseles, mert a melegvízű források miatt sose tudhatod, hogy mennyire vékony vagy vastag alattad a jég. Akik ismerik a tavat, tudják, hol vannak a biztonságos részek és hogy melyik szakaszokat jobb elkerülni. Akkoriban ismeretlen területre tévedtünk: fogalmunk sem volt és talán nem is lehetett semmiről. Aki próbált már korcsolyázni, tudja is, miért: hiszen amíg minden erőddel az egyensúlyodért küzdesz, és azon izzadsz, hogy ne essél össze, addig másnak nem marad hely. Egy tiszta gondolatunk nem lehet, amíg nem tuduk egyenesen megállni a lábunkon. Addig marad az ösztönös kalimpálás.

Aki nemcsak próbált, de meg is tanult korcsolyázni, azt is tudja, hogy a kis megbillenés után még állva lehet maradni. Nagy kibillenésnél, bármennyire is kalimpálsz, előbb-utóbb megadod magad a gravitációnak. Van, hogy tisztább elesni, mint riadtan dülöngélni. A vastag jégnél, víznél, földnél már nincs lejjebb, onnan már könnyebb kimászni, feltápászkodni, és elindulni, mint erőnket megfeszítve a lábunk fölött maradni. És persze van, hogy nem saját döntésből esünk ösze, hanem kicsúszik a lábunk alól a talaj. Ez a mélypont végül a nagymamám betegségének vége és a halála körüli időszak volt. A halálát már megkönnyebbüléssel fogadtam; én úgy éltem meg, hogy számára megszabadulás, számomra teherletétel volt.

Van, hogy tisztább elesni, mint riadtan dülöngélni. 

A gyászidőszakom számomra ájult kimerültséget hozott: sokáig túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is érezzek. A nagymamám halálát addigra már nem volt nehéz elhelyeznem magamban, de ahhoz több évnek kellett eltelnie, hogy kellő érzelmi pihenés után nekiállhassak szembenézni a nagymamám betegségének időszakával, és kibontogatni, szétszálazni, mi történt velem és a családommal tulajdonképpen ezekben az években.

Viszatekintve ez a tapasztalat sok mindent megmutatott nekem a gyászról. A gyásznak rengeteg arca van, de többek között ilyen is lehet:

• Mindenki úgy küzd a terheivel, ahogy tud. Nincs jó és rossz gyász. Nincs túl rövid vagy túl hosszú gyász.
• Nemcsak akkor gyászolhatunk valakit, ha elhunyt. Ha egy betegség miatt többé már nem ugyanaz az ember, akkor is "meghaltak" vele énrészek, aspektusok, amelyeknek a hiánya rettentően fájhat.
• Természetesen szakítás és válás után is ugyanúgy gyászolhatjuk a másik személyt, aki bár nem halál miatt, de már nem része az életünknek. Ugyanúgy lezárult egy korszak, és örökre megváltozott vagy talán teljesen véget ért egy kapcsolat.
• Amíg túlélésre játszunk, nem reális, hogy bármit is értsünk vagy bármihez tudatosan közelítsünk. Ez nem gyengeség; így működik az emberi lélek.
• Lehetnek közben olyan érzéseink, amelyeket nem értünk, amelyeket elítélünk, amelyek megijesztenek, amelyeket indokolatlannak, illetlenek, botrányosnak tartunk. Bármilyen érzésünk van, okkal érezzük, szabad őket éreznünk, jogosak és fontosak.
• Mindeközben - vigyázat, közhely! - az élet megy tovább. Élünk, ahogy tudunk, dolgozunk, tanulunk, szerelmesek leszünk, összeveszünk, új hobbit találunk. Ez normális. :)
• Néha a pezsgő életünk közepén megrohan a veszteségünk, terhünk összes kétségbeesése, és a semmiből elbőghetjük magunkat. Nem őrültünk meg, nem vagyunk labilisak, nehéz helyzetben vagyunk akkor is, ha nem érezzük nonstop a szorongatását. Ér bőgni.
• Nem biztos, hogy állandóan a veszteségünkkel foglalkozunk, és ezért bűntudatot érezhetünk. A bűntudat pont annak a jele, hogy fontos nekünk a szeretett személy. Ugyanakkor csak azért, mert veszteségben vagyunk, az nem kötelezhet arra, hogy állandóan rosszul érezzük magunkat. Ér jól érezni magunkat gyász alatt is, sőt, sokat segíthet az elviselésében, ha szép élményekkel töltődünk.

Minden kapcsolat egyedi, ezért minden gyász is egyedi - ugyanazon ember életén belül is. Ezért bármennyi tudást és tapasztalatot halmozunk fel, sosem lehetünk biztosak abban, hogyan fog minket érni egy veszteség. Minél fontosabb volt a kapcsolat, annál intenzívebb a gyász - de hogy ez milyen lefolyást jelent és milyen ívet, utat fog bejárni a gyászoló, az mindenkinél beláthatatlan. A kapaszkodók, magyarázatok, elméletek, történetek nagyon fontosak lehetnek ebben a folyamatban, ezért a saját történetek, esetleírások, pszichológiai kutatások, elméleti modellek mind nagy szolgálatot tesznek önmagunk és egymás megértésében. Mégis, minden veszteségélménynek megvan van az a bizonyos szeglete, amely egyéni, személyes, kiszámíthatatlan és megfoghatatlan. És ezért nem lehet megúszni sem: szembenézésre és átélésre sarkall, saját erőből, és saját választ adunk rá. Ezt semmilyen külső segítség nem tudja helyettünk megtenni. Ez csak a miénk. A mi történetünk. A mi jegünk.