Biztonsággal

A gyászkísérés során figyelmes, kíméletes, biztonságos, megtartó, kölcsönös térben vagyunk együtt. Ehhez elengedhetetlen, hogy mindenki a saját biztonságérzete mentén tudjon jelen lenni és kapcsolódni.

Mi minden segíti, hogy ez a biztonságérzet létrejöhessen?

Ahogy a legtöbb egyéni vagy csoportfolyamatra, a gyászkísérésre is érvényes a titoktartási kötelezettség. Ez engem mindenképp kötelez, de csoportnál minden csoporttagra ugyanúgy kiterjed. Tehát ami az egyéni beszélgetésen vagy a csoportban elhangzik, az egymás között marad. Külső féllel bármit megosztani csak úgy lehet, ha saját magamról és a saját megélésemről mesélek. Másvalakivel kapcsolatban csak úgy oszthatunk meg történetet, ha abba az érintett előzetesen beleegyezett. Ebben az esetben is nagyon fontos, hogy semmilyen formában ne válhasson beazonosíthatóvá az illető.

Ez a keret a biztonság és a bizalom szempontjából kulcsfontosságú.

Titoktartási kötelezettség: ami az egyéni beszélgetésen vagy a csoportban elhangzik, az egymás között marad

A cikksorozatom első részében szó volt arról, hogy gyászolni nem betegség és nem kudarc, hanem alapvető lelki működésünk. Ebből a gyászkísérés szempontjából az következik, hogy

• mivel gyászolni nem betegség, ezért a gyászkísérés nem diagnosztizál és nem minősül terápiának;
• mivel a gyász nem kudarc és nem hibás működés (épp ellenkezőleg, az egészséges lelki működés jele!), ezért a gyászkísérés nem fejlesztő és nem önismereti tevékenység.

Ezért hívom "kísérésnek": mert nem az a cél, hogy a gyászból bármit is "kihozzunk", "kifejlesszünk". Veszteségnél nem ennek van itt az ideje. Hanem a társas támogatásnak, a megtartó együttlétnek, az ítélkezésmentes és megengedő kapcsolódásnak van itt az ideje.

Nem az a cél, hogy a gyászból bármit is "kihozzunk", "kifejlesszünk". Ehelyett ilyenkor a társas támogatásnak, a megtartó együttlétnek, az ítélkezésmentes és megengedő kapcsolódásnak van itt az ideje.

(Természetesen nem kizárt, hogy a gyászfolyamatot személyiségfejlődés is kísérje, de ez sosem közvetlen cél. Van, akinél ez történik. És van, akinél a gyász a túlélésről szól, és arról, hogy az érzések a mindennapok számára elviselhetővé simuljanak. Mindenhogy rendben van. És bármi van, azt kísérjük.)

A gyászkísérés ún. mentálhigiénés segítő beszélgetés keretében zajlik - erről korábban itt írtam bővebben.

A gyászkísérés jelen idejű, vagyis arra reflektál, ahogy itt és most vagy. Akkor is, ha a veszteséged korábban történt, a lényeg mindig az, hogy most hogy vagy itt, itt és most hogy érzel ezzel kapcsolatban.

Azzal megyünk, ami van.

A gyászkísérés kíméletes: abban a tempóban haladunk, amit a kliens vagy a csoport elbír. Nincs kényszer, hogy x idő alatt mekkorát kell "haladni". Minden folyamatnak megvan a maga sebessége: hol csordogál, hol hömpölyög, hol zajlik, hol szétterül. Azzal megyünk, ami van.

Az, hogy nincs erőltetett haladás, azt is jelenti, hogy mindenki úgy lehet jelen a kísérés alkalmain, ahogy számára biztonságos. Ez vonatkozik arra is, amit és amilyen mélységben elmesél, arra is, amilyen érzelmeket mutat, és arra is, hogy mennyire veszi ki a részét a beszélgetésből vagy a gyakorlatokból. Bár itt is alapszabály, hogy "annyit veszel ki a folyamatból, amennyit beleteszel", ezzel együtt semmi sem kötelező és nincsenek kényszerek.

...mindenki úgy lehet jelen a kísérés alkalmain, ahogy számára biztonságos. Semmi sem kötelező és nincsenek kényszerek.

Mert hiába gyászolunk, attól még felnőtt emberek vagyunk, akik tisztában vannak a határaikkal és képesek az öngondoskodásra és az önszabályozásra. Ezért én mindig tiszteletben tartom, ki mennyire teszi bele magát a közös folyamatba - bízom a hozzám fordulók ítéletében, hogy úgy vannak itt, ahogy számukra jó.

A gyászkísérés során, egyéni és csoportfolyamatban egyaránt, találkozhatunk a veszteségeinkhez kapcsolódó érzéseinkkel (és csoportban a többiek érzéseivel is), kifejezhetjük őket, és reflektálhatunk rájuk.

Figyelmes, kíméletes, biztonságos, megtartó, kölcsönös térben.

Erről a térről írok a következő részben.

Arról, hogy magáról a gyászról hogyan gondolkodom, a legelső, bevezető részben írok.

Arról pedig, hogy a gyászfolyamat kísérésében mit tartok fontosnak, a második rész szól.