Jelen lenni a folyamatnak

A gyászkísérés során, egyéni és csoportfolyamatban egyaránt, találkozhatunk a veszteségeinkhez kapcsolódó érzéseinkkel, kifejezhetjük őket, és reflektálhatunk rájuk.

Figyelmes, kíméletes, biztonságos, megtartó, kölcsönös térben.

Ebből a részből kiderül, mit tartok ebben különösen fontosnak.

Ahogy az előző részben is írtam:

szerintem bármi a te saját veszteségednek tekinthető, ahol az az érzésed, hogy valaki-valami, aki-ami fontos számodra, már nincsen. 

Vannak olyan veszteségek, amelyek legtöbbünk számára egyértelműek (haláleset, szakítás, anyagi veszteség stb.), és vannak olyanok, amelyek első látásra kevésbé tűnhetnek evidensnek (öregedés; munkahely- vagy iskolaváltás; költözés; házasságkötés és családalapítás; kisállat elvesztése; egészségvesztés; szeretői kapcsolat megszűnése; bizalomvesztés; barátság megszűnése; közösség felbomlása; kompetenciák, készségek és képességek eltűnése stb.)

De az, hogy ki mit tart saját maga számára veszteségnek, teljesen szubjektív lehet.

Minden veszteségérzet érvényes.

És ha az adott veszteségünkre nehéz érzésekkel reagálunk, akkor gyászolunk.

Hasonlóképpen egyénileg eltérhet, milyen érzelmi megnyilvánulások kísérik, milyen íve és lefutása lesz egy gyászfolyamatnak, milyen ereje, intenzitása, időtartama van. Ezért nincs protokoll, nincs tuti recept a kísérésre sem.

A kulcs inkább az egymásra hangolódásban és a kölcsönös jelenlétben rejlik: bármiben vagy, együtt megyünk közel hozzá, együtt teszünk fel kérdéseket, nyitottan arra, mit hoz a folyamat.

Az egymásra hangolódás azt is jelenti, hogy egyéni igények mentén haladunk: ha valaki tényszerű információkat igényel, akkor eshet szó elméletről, szakirodalomról. Ha az érzelmi feldolgozásra van szükség, akkor annak tartjuk a terét.

Ezért személy szerint fölöslegesnek tartom címkézni azt is, hogy ez most "nehezített" vagy "komplikált" vagy "elakadt" gyász-e.

A gyász az gyász, és kész. A lényeg, hogy most itt ülünk egymással szemben, és foglalkozunk vele. Az, hogy együtt vagyunk vele, hogy ráirányítjuk a figyelmünket, már önmagában változást idézhet elő. És ezért vagyunk itt. Hogy átélhetővé, megélhetővé válhasson, ami ebben a térben felbukkan és megmutatja magát.

Mert gyakran úgy érezzük, hogy a mindennapi életben nincs lehetőség, idő, fogadókészség arra, ami bennünk van. És 

a kísérés kijelölt terében elő tud bújni, meg tud nyilvánulni az, amit a mindennapok során jobbnak látunk visszafogni. Én abban hiszek, hogy ha teret adunk annak, ami bennünk van, ha figyelmet kapnak ezek a megélések, akkor az már önmagában hozhat valamilyen apró elmozdulást, változást.

A gyászkísérés fontosabb kereteiről, jellemzőiről - elsősorban a biztonságról - a következő részben olvashatsz.

Arról, hogy magáról a gyászról hogyan gondolkodom, a legelső, bevezető részben írok.