Van, amikor egy kaotikus helyzetben indokolatlanul meglep a nyugalom.
Ehhez jutott eszembe egy régi, saját történetem.

Budapest, húszas éveim eleje.

A lakásban, ahol egyetem alatt laktam, egyik félévem alatt ablakcserét kellett lebonyolítanunk, ami az ígérthez képest elhúzódott. Egy hete pakoltunk hol az egyik szobából ki, hol a másik szobába be. Kikészített a szálló por, az ablakkeret nélküli foghíjak tátongását alig-alig elfedő cafrangos nejlonborítás surrogása, a káosz és felfordulás. Számomra legalábbis ennek érződött: mert mindeközben jártam az óráimra, ZH-ra készültem, idegenvezettem, buliztam, éjszakáztam, egyik helyről a másikra szédültem... hát igen, zajlott az egyetemi évek úgynevezett kimaxolása. (Meg is lett később az ára - de ez egy másik cikk témája lehetne.) Lényeg, hogy erre az amúgyis széttartó életvezetésre tett rá egy lapáttal ez a felújítás.

Nagyon nehezen tűröm, ha a megszokott életem keretei borulnak, ez a mai napig így van, és az az egy hét szétpakoltság is teljesen kibillentett az akkoriban egyébként is csak szimbolikusan létező biztonságérzetemből.

Időm nagy részében próbáltam a kavarodásban megtalálni azt a Nagyon Fontos Dolgot, amit épp kerestem. Szorongáskeltő volt a finom porral bevont kupacok között keringenem, akárha egy robbanás után maradtak volna ott szanaszét a cuccaim, egyetemista létem cafatai borították a szobámat, az ágyamon is nejlon porvédő tartotta távol az otthonosság minimális érzetét is.

Már nem is tudom, miért voltam otthon, próbáltam bárhova elmenekülni innen, amíg tartottak a munkálatok, talán vizsgára kellett tanulnom, nem tudom már. Meleg nyári éjszaka volt, alig mozdult a levegő. Egyedül voltam, a melósok aznapra rég befejezték, és

próbáltam megtalálni a helyem a szobám terében, amely annyira más arcát mutatta az elmúlt napokban.

Csiholtam valami zenét az öreg laptopomról, és hosszú percekig tologattam odébb az ágyamra pakolt tárgyakat, hogy valahogy én is elférjek. Ahogy próbáltam elhelyezkedni, zörögve tapadt az izzadt végtagjaimra a nejlon porvédő.

Kényelmetlenül fészkelődtem.

Majdnem éjfél felé járt már, ment a youtube-diszkó. A villanyfényben huncutul hunyorogtak a random tárgyakból álló kupacok, mint vásott kölykök, akiket tűzriadó miatt kitereltek az iskolaudvarra, és most élvezik a napsütést a matekdolgozat helyett.

Néztük egymást ezekkel a tárgyakkal, akikkel a Rendkívüli Helyzet egy légtérbe kényszerített bennünket.

Aztán egyszercsak beütött a csönd.

Kintről beszűrődő forgalomzajon, laptopzenén, gondolataimon keresztülvágva hirtelen minden egésszé állt össze. A szoba, benne az átmenetileg ide száműzött, de egyébként nem idetartozó dolgok, és a por, a lámpafény, a gépről torzan dúdoló dallamok, a másodpercmutató kattogása, a lélegzetem, én, a Kárpát utca, a szélborzolta lombok beszűrődő surrogása, az ablakon besütő hold... mind a helyén volt.

Ráébredtem, hogy rend van.

Hogy minden ott és úgy van, ahogy épp lennie kell - én is.

Ültem a kupleráj közepén, nekitámaszkodva az üres polcnak, ami mellé jobb híján toltuk most az ágyat, a polc élétől sajgó lapockával, a combomra gyógyult poros nejlon ágyvédővel, és csak lélegeztem. Körbebámultam, mint aki most látja először ezt a napok óta zajló cirkuszt.

Aztán észrevettem, hogy vigyorgok, ki tudja, mióta, és jókedvűen ittam egyet a poharamból. És a laptopommal együtt elkezdtem énekelni a nyolcvanas évek egyik felejthetetlen rádiós slágerét.