A veszteségek, a gyász megélése és az élet pozitív, örömteli oldalában való részvétel nem zárja ki egymást, sőt, jól megférhet egymás mellett.

Hogy jön össze egy gyászmodell a mindennapok kihívásaival? Úgy, hogy az elmúlt évek során megtapasztalt krízishelyzetek mindegyikünket érntették - nemcsak haláleseti veszteségekkel kell megbirkóznunk, hanem egy komplex, az élet minden területére kiterjedő, személyes és kollektív veszteségekkel szegélyezett helyzetben vagyunk. Rengeteg fronton kell megküzdenünk az elmúlt három év történéseivel, és ebben ez a modell óriási segítséget jelenthet: sorvezetőnkké, segítségünkké, kapaszkodónkká válhat.

Az elmúlt néhány évben joggal érezhetjük mindannyian azt, hogy eddigi életünk a feje tetejére állt. A Covid-19 betegség, az orosz-ukrán háború, a gazdasági nehézségek kapcsán eddig soha nem tapasztalt fenyegetésekkel kellett szembenéznünk, amelyek következményei így vagy úgy, de mindannyiunkat érintik.

Megrendült a biztonságérzetünk, alapélményünk lett a bizonytalanság, féltettük a magunk és a szeretteink életét, most pedig féltjük a magunk és a szeretteink egzisztenciáját, megélhetését. Meg kellett és kell birkóznunk a Covid-19-ben elhunytak bénító, elsőre felfoghatatlan hiányával. Azzal, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűnnek emberek: hírességek, ismerősök ismerősei, munkatársak, esetleg barátok és családtagok is. De az elmúlt évek történései sajnos más módokon is okozhattak bennünk gyászt és veszteségérzést. Elveszíthettünk: munkahelyet, biztonságot, kiszámíthatóságot, egzisztenciát, pénzt, egészséget, párkapcsolatot, nyugalmat, szociális életet, szabadságot. Ezt mind lehet, szabad, érdemes elgyászolnunk.

"De minek lépten-nyomon a gyásszal foglalkozni? Így nem lehet élni, hogy állandóan siránkozunk azon, ami elveszett! Minek tépjük fel a sebeket, miért ragadjunk le ezeknél a banális, mindennapi dolgoknál? Ha ez így lenne, mindenki depresszióba süllyedne vagy öngyilkos lenne, én is az lettem volna, ha ilyenekkel folalkoznék egész nap! Az élet megy tovább, előre kell nézni és folytatni!" - fakadnak ki erre sokan.

Akik ezt mondják vagy így érzik, egy rendkívül fontos és megszívlelendő szempontra világítanak rá. Ugyanis teljesen igazuk van abban, hogy állandó gyászban, a veszteségeink, hiányaink állandó újraszámolásával nem lehet tartósan élni (vagyis ahogy mondani szokták: lehet, de nem érdemes). Sőt, kifejezetten fontos tudatosítanunk az örömeinket az életben, hogy töltődhessünk krízishelyzetben is, és erőforrásainkből a kétségbeejtő helyzetekben is meríthessünk. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a gyászolás nem kell hogy napi szintű, állandóan kínzó, évekig elhúzódó kesergést és búslakodást jelentsen. Az ezzel kapcsolatos élményeim arra tanítottak, hogy 

a gyász általában nem lineáris és egyenes, hanem kanyargós út váltakozó mélységekkel, széles érzelmi skálával, emlékezéssel, nevetéssel

(és persze sírással és nehéz érzésekkel, ha annak van itt az ideje).

Szerintem a gyász, a trauma, a krízis, a hiányállapotok az élet részei és elkerülhetetlen velejárói. És ezért, bár halál, pusztulás és rombolás jár a nyomukban, az élet mindig átjárja ezeket a helyzeteket is. A gyász az élet része, és ekként is kell kezelnünk. Ezért a gyász érzéseit is ugyanaz a figyelem illeti meg, amellyel az élet öröm- és erőforrásai felé fordulunk.

A veszteségek, a gyász megélése és az "elengedés és továbblépés", vagyis az élet pozitív, örömteli oldalában való részvétel nem zárja ki egymást, sőt, jól megférhet egymás mellett.

Ez számomra azt jelenti, hogy az életünkben teret adunk mindkét aspektusnak: időnként adózunk a veszteségeink felett érzett gyászunk érzéseinek, és mikor jelentkeznek, engedjük, hogy átcsapjon fölöttünk. Ugyanakkor nem ragaszkodunk görcsösen ezekhez az érzésekhez, hanem engedjük az életnek, hogy továbbfolyjon, és igent mondunk az új feltáruló lehetőségekre is. Tehát átéljük a gyásszal kapcsolatos érzéseinket, anélkül, hogy évekre leragadnánk mellettük; és közben megyünk tovább, anélkül, hogy eltagadnánk a fájdalmainkat.

Nagyon sokáig egyáltalán nem így gondoltam a veszteség és a gyász kérdésére. A fordulatot és a szemléletváltást a gyásztanácsadó-képzésem hozta el, ahol találkoztam egy számomra nagyon fontos gyászmodellel, amely teljesen megváltoztatta a gyásszal kapcsolatos hozzáállásomat. 1995-ben Margaret Stoebe és Henk Schut írta le először a gyász ún. kettősfolyamat-modelljét (dual process model of grief), amely akkoriban teljesen újnak és formabontónak számító módon a gyászfolyamatot nem valami elvont, elméleti, lineáris, többlépcsős folyamatnak írták le, hanem sokkal életszagúbb és átélhetőbb megközelítéssel dolgoztak.

Nézetük szerint a legtöbb ember, akit veszteség ér, nem ül le kötelességtudóan az íróasztala mellé és dolgozza át magát komoran és ünnepélyesen a gyász "kötelező" fázisain (sokk, tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás). Valójában a legtöbb ember leginkább malac a jégen: küzd, él, ahogy tud, és eközben jellemzően inkább ide-oda ugrál különféle érzelmi állapotok és viselkedések között. Van, hogy intenzíven siratja azt, akit-amit elvesztett. Van, hogy új hobbiba kezd. Van, hogy munkába fojtja az érzéseit. Van, hogy hetekig zombimód sorozatokat néz. Van, hogy kitombolja magát egy buliban vagy koncerten. Van, hogy alkohollal, droggal, gyógyszerrel próbálja tompítani a fájdalmát és a szorongását. Van, hogy bármivel foglalkozik, csak ne a veszteségére kelljen gondolnia. És van, hogy bármit tesz, csak arra tud gondolni. És így tovább, különösebb sorrend nélkül. A forradalmi ebben az, hogy eszerint a modell szerint mindez rendben van, és egészséges.

Ezeket az összevissza jelentkező érzéseket és viselkedéseket alapvetően két csoportba oszthatjuk (ezek adják azt a kettősséget, amelyre a modell elnevezése is utal). A kutatók ezeket veszteségorientációnak (loss-orientation) és helyreállítás-orientációnak (restoration-orientation) nevezték el. Én inkább a veszteségfókusz és a növekedésfókusz elnevezéseket szeretem használni. A veszteségfókusz tulajdonképpen az, ami alatt általában a klasszik gyászt szoktuk érteni: bénultság, fájdalom, elsiratás, hiányérzetek, letaglózottság, levertség, nosztalgiázás. Ilyenkor érezzük azt, hogy mindennek vége, megállt a mi életünk is, nincs értelme továbblépni és folytatni. Ezt ellenpontozza a növekedésfókusz. Ha növekedésfókuszban vagyunk, az élet "növesztésével" vagyunk elfoglalva. A köznyelv erre szokta mondani, hogy valaki "felállt, és továbblépett az életével": kézbe vesszük azokat az ügyeket, amelyekkel az elvesztett személy intézett; direkt nem foglalkozunk a veszteségünkkel, hanem helyette egy hobbinak, szórakozásnak, kikapcsolódásnak szenteljük magunkat; új embereket ismerünk meg; szakmát vagy munkahelyet váltunk; pótcselekvésekkel tereljük a figyelmünket a hiányról.

A gyászoló pedig felváltva ugrál (a kutatók kifejezésével élve: oszcillál) a veszteség- és a növekedésfókusz állapotai között, így teret adva mindkettőnek a maga idejében, a saját tempójában. Eközben pedig változatos érzelmeket él át: kétségbeesés, megkönnyebbülés, reménytelenség, izgalom, félelem, kíváncsiság, büszkeség, szomorúság... Idővel pedig így szép lassan, lépésről lépésre, ez az oszcilláció elvezet minket oda, amiről Orvos-Tóth Noémi így ír az Örökölt sors című könyvében: "A gyász... nem múlik el, csak körbenövi az élet."

Ez a modell lényege. És hogy miért írok erről az egészről? Mert úgy gondolom, hogy az elmúlt évek során megtapasztalt krízishelyzetekben óriási segítséget jelenthet. Hiszen nemcsak haláleseti veszteségekkel kell megbirkóznunk, hanem egy komplex, az élet minden területére kiterjedő, személyes és kollektív veszteségekkel szegélyezett helyzetben vagyunk. Ez érinti a családunkat, emberi kapcsolatainkat, mindennapi életvitelünket, munkánkat, megélhetésünket, szórakozási és kikapcsolódási lehetőségeinket... és bőven folytathatnám a felsorolást. Rengeteg fronton kell megküzdenünk az elmúlt hónapok történéseivel, és ebben ez a modell sorvezetőnkké, segítségünkké, kapaszkodónkká válhat.

Hiszen a gyász kettős modellje nem mást állít, mint:

• "gyász", "gyászolás", "gyászmunka" alatt a legváltozatosabb érzéseket és viselkedéseket érthetjük,
• semmi sem kötelező, és nincs "jó" és "rossz" módja a gyász folyamatának,
• nem kell megmaradnunk a hiányaink számolgatásánál, hanem lehet mellette élni,
• nem kell fogcsikorgatva mindenáron továbbhaladni, hanem el lehet fogadni és meg lehet élni a nehéz érzéseinket,
• bárhol is tartunk és bármit is érzünk, semmi miatt nem kell bűntudatot éreznünk,
• semmit sem kell siettetnünk, hanem elég a saját tempónkban haladnunk,
• bármilyen érzés, amit közben átélünk, rendben van: szabad rosszul éreznünk magunkat, és szabad jól éreznünk magunkat,
• a különböző állapotok közti váltakozás, a változás jó és hasznos dolog.

A kulcs, mint láttuk, az egyoldalúság tartós elkerülésében rejlik. Hiszen ha megrekedünk a veszteségben, nem tudunk örülni és reménnyel tekinteni a jövőbe. Ha pedig túltoljuk a pozitivizmust, fennáll a veszélye, hogy bagatellizáljuk, tagadjuk a veszteségeinket (és másokéit). Pedig egyik sem ellenségünk: a gyász, veszteség, és a továbblépés, helyreállítás egyformán megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. A veszteség, a krízis, a gyász az élet része, ezért megfér a bánat az örömmel, a zavarodottság az optimizmussal, a bénultság a tervezéssel, a sírás az öngondoskodással, a szembenézés az elfogadással. Amíg mindennek helyet adunk magunkban, addig ha fáj is, ha nehéz is (és ha időnként indokolatlanul könnyű és vidám): rendben vagyunk.

* Forrás: https://whatsyourgrief.com/dual-process-model-of-grief/