Míg minden gyász lefutása egyedi és egyéni, mégis vannak olyan lelki sajátosságok, amelyek többé-kevésbé, valamilyen formában mindenkiben megjelennek, aki klímagyászban van. Ez 5+1 kulcsfontosságú érzelmi fázis, amelyeket itt be is mutatok neked.

Az utóbbi időben nagy örömömre (mert fontos!) több olyan beszélgetésen is részt vehettem, ahol a klímaváltozás és a klímagyász volt a téma.

Rengeteg fontos szempont van, sokról esett is szó, nyilván nem lehet mindenhol mindenről beszélni - de van egy olyan alap téma, amelybe egyik beszélgetés során sem volt lehetőség mélyebben belemenni, és ezt most szeretném idehozni nektek.

Ez pedig az, hogy

vajon hogy néz ki konkrétan, érzések szintjén a klímagyász?

Míg minden gyász lefutása egyedi és egyéni, mégis vannak olyan lelki sajátosságok, amelyek többé-kevésbé, valamilyen formában mindenkiben megjelennek, aki klímagyászban van. Ez 5+1 kulcsfontosságú érzelmi fázis, amelyeket itt be is mutatok neked.

A klímagyász szakaszainak jól megfogható és pontos leírását adja Elisabeth Kübler-Ross ötfázisú modellje. Kübler-Ross megfigyelései eredetileg nem kimondottan a gyászolásra vonatkoztak. Ő halálos betegekkel foglalkozott, és többek között azt figyelte, milyen lelki reakcióik vannak, amikor a saját halálos diagnózisukkal szembesülnek. Megfigyelései szerint a betegek nagy többsége egy olyan lelki utat jár be ilyenkor, amelyben öt érzelmi fázis jelenik meg. Ezek:

a tagadás, az indulat, az alkudozás, a kétségbeesés és az elfogadás.

Én úgy tapasztalom, hogy a Kübler-Ross-féle fázisokkal lényegében minden olyan eset leírható, amikor valamilyen külső nehézséggel, rossz hírrel, tragédiával találjuk szembe magunkat, amellyel valahogy meg kell birkóznunk. Ilyen a klímahelyzet is, és az a tény, hogy ennek várhatóan már a mi életünkre markáns befolyása lesz.

Ezek a fázisok nem feltétlenül ebben a sorrendben játszódnak le, és nem is feltétlenül egyenként, lineárisan következnek egymás után. Egy-egy fázis eltérő ideig jelenhet meg valakinél, és van, amelyik többször vissza-visszatér.

Az viszont kijelenthető, hogy előbb-utóbb, valamilyen formában mindegyik fázison át kell mennünk ahhoz, hogy végső soron békét köthessünk az adott helyzettel. Ez kell ahhoz, hogy érdemben, előrevivő módon reagálni tudjunk rá, alkalmazkodhassunk mindahhoz, amit az új helyzet hoz magával.

Nézzük is meg közelebbről az egyes fázisokat.

Tagadás

"Éghajlatváltozás? Klímaválság? Aki ezt mondja, az vagy hazudik, vagy jóhizeműen bedől a manipulációnak. Az egész nem más, mint hangulatkeltés, hoax, propaganda. Ötven, száz éve is voltak ilyen melegek, hidegek. Nem kell mindennek bedőlni. Lehet, hogy van pár extrém év, de úgyis mindig visszabillen..."

A tagadás az első (vagy nulladik) védőmechanizmusunk, ha olyasmivel találkozunk, aminek a befogadása a lelki épségünket veszélyezteti.

Ha valami annyira súlyos, hogy hirtelen nem tudjuk befogadni az igazságtartalmát, akkor azt lepergetjük, eltávolítjuk, nem foglalkozunk vele.

Ez normális, és természetes. Senki sem rossz ember ettől. Legtöbbször mindez egyáltalán nem tudatos - így védekezünk.

Ha épp nehezemre esik elfogadni valakinek a tagadását, igyekszem emlékeztetni magam: én is innen indultam. Mindannyian innen indulunk - ez a belépő pont a realitásba.

Ennek egy válfaja, amikor nem a tényt tagadjuk, hanem a jelentőségét. "Oké, lehet, hogy így van, de nem kell ennek akkora feneket keríteni. Majd lesz valahogy. Majd valaki megoldja."

Indulat

"A nagyvállalatok zsebre vágták a politikusokat, senki nem tesz semmit, mindenki fogyaszt, pazarol, repülőre ül, égeti a benzint, folyatja a vizet, hát nem igaz, mindenki meg van őrülve?!"

Ahogy elkezd érkezni az igazság, és elkezdjük beengedni a realitást, az első érzéseink általában indulatosak: haragot vagy dühöt érzünk.

Ezek alatt a harcos, kemény érzések alatt általában valamilyen puha érzés lakik: félelem, sérülékenység, tehetetlenség, fájdalom.

Az indulatok időről időre később is fellobbanhatnak, amikor azt hinnénk, hogy rég másik fázisban vagyunk. Ez is normális.

Alkudozás

"Hátha van remény. Ha mindent megteszek, hogy védjem a környezetet, akkor nem lesz baj. Ha mindannyian összefogunk, megfordíthatjuk ezt a folyamatot."

Itt barátkozunk a gondolattal, esélyeket latolgatunk, kibúvókat keresünk, illúziók és realitások között billegünk. Tipikusak a "ha... akkor", a "mi lenne / mi lett volna, ha", a "bárcsak", "hátha", a "csak annyi kéne, hogy" típusú mondatok.

Kétségbeesés

"Az egész reménytelen! Kevés vagyok egyedül! Nincs ráhatásom semmire, semminek sincs semmi értelme, a környezetem nem érti, mennyire súlyos a helyzet, mindenki éli világát és csak én tudom, hogy egy korszak végnapjait éljük. Ha ez így megy tovább, pár év, és gallyra megy a bolygó, mi pedig kihalunk."

A legmélye. A legnehezebb érzéseinket éljük ilyenkor, szomorúság, reménytelenség, félelem, nihilizmus. Tipikus a totális, fekete-fehér megfogalmazás (mindig-soha, mindenki-senki, minden-semmi), és az elszigetelődés érzése ("csak én..., rajtam kívül senki más nem...").

Nagyon-nagyon fontos, hogy tere lehessen ezeknek is, ne féljünk tőle akkor sem, ha magunkban érezzük és akkor sem, ha más fejezi ki őket felénk. 

Ezeknek az érzéseknek is helyük van, ér érezni őket, ér kimondani akkor is, ha ott és akkor nem tudjuk ezt megoldani.

Pusztán attól, hogy együtt vagyunk vele, figyelmet szentelünk és teret adunk neki, elindulhat egy változás.

Ha ez a lelkiállapot minden életterületünket eluralja, és felmerül a depresszió lehetősége, akkor ezen a ponton mindenképp javasolt szakember felkeresése.

Elfogadás

"Hát, ez van. A világunk, ahogy ismerjük, az életkörülményeink záros határidőn belül visszavonhatatlanul meg fognak változni. Se az éghajlatváltozást, sem a gazdasági-társadalmi összeomlást nem tudom egymagam megállítani. Ez baromi ijesztő. De ez nem jelenti azt, hogy semmit sem tehetnék: van mozgásterem, van felelősségem a saját közvetlen környezetemben."

Az, hogy én jó pár év klímagyász után ezt mennyire tudom tiszta szívből leírni és mondani, az napról napra változik (attól függően, épp melyik gyászfázisra ébredek aznap). Mert aki idáig eljut, az nem azt jelenti, hogy onnantól minden nap zenben él. Az elfogadás ugyanis nem egy szint, amit ha egyszer megugrasz, ott maradsz. Hanem 

az elfogadás egy folyamat, amely hullámzik, és évekig, akár élethosszig eltart.

Fokozatos és folyamatos alkalmazkodásra hív a folyamatosan kibomló és kibontakozó változások tükrében. Napról napra megjelenő feladat és kihívás, cselekvő folyamat, amelyben újra és újra válaszolunk arra, amit az élet változásai hoznak.

+1: Érték, értelem, integráció

"Teszem, amit tudok, ott, ahol vagyok, azzal, amim van. Nem azért, mert megváltom vele a világot, nem azért, hogy megdicsérjenek érte vagy hogy visszakapjam az élettől. Sőt, az is lehet, hogy szélmalomharcot vívok, de nem érdekel, mert a lényeg, hogy én ezt tartom helyesnek, és így vagyok önazonos. Vallom, hogy ezt a bolygót ajándékba kaptuk, és felelősek vagyunk érte. És én úgy szeretnék élni, hogy a tetteim és szokásaim ezt tükrözzék."

Amikor a külső kapaszkodók csődöt mondanak, az arra hív, hogy kimunkáljuk a belső kapaszkodóinkat. Egyfajta belső tartás vagy integritás ez: hogy saját értékrendünk szerint (humanisztikus vagy erkölcsi irányelvek, vallási/spirituális parancsolatok, kinek mi), saját szabad döntésünk alapján cselekszünk, anélkül, hogy viszonzást vagy előnyöket várnánk. És megnyugodhatunk abban, hogy azt tesszük, ami saját felfogásunk szerint a helyes.

Ez nyilván nagyon szépen hangzik :) Azért melléteszem, hogy ahogy az elfogadás is, ez is egy folyamat, és hullámozhat. Vannak jobb és rosszabb napok. 

Olyasminek érzem ezt, mint a sarkcsillag követését: irányt mutat, igyekszünk elérni és eszerint élni az életünket, és ez sikerül hol jobban, hol kevésbé. A lényeg talán inkább a törekvés.

És az már önmagában nagy lépés, ha el tudjuk engedni azt az elvárásunkat, hogy az élet tartozik nekünk azzal, hogy nekünk jó sorunk legyen, hogy mindig jól járjunk, hogy kényelmes és kellemes körülmények között éljünk. Az életnek nem feladata, hogy kiszolgáljon bennünket.* Cserébe van, aki ahhoz a meggyőződéshez jut el, hogy nekünk feladatunk, hogy szolgáljuk az életet, amennyire tudjuk. De legalábbis újradefiniáljuk a jóllét és a bőség fogalmát.

Pál Feri írja az egyik könyvében, hogy 

életünk első felében inkább azzal foglalkozunk, hogy mit akarunk az élettől. És amikor elérünk ennek a határaihoz, az elhozhatja azt a kérdést, hogy az élet mit akar tőlünk.

Akinek ez túl magasztos (igen, bocs, tudok ilyet, hogy kilövöm a csillagokba a mondanivalót), az maradhat a lényegi mantra gyakorlatias földeltségénél:

Teszem, amit tudok, ott, ahol vagyok, azzal, amim van.

Ez volt tehát a klímagyász 5+1 fázisú modellje.

A realitás az, hogy mindenki máshol tart ebben.

Akár mi magunk is naponta máshol tarthatunk ebben. (A szakember is - hiszen mindannyian benne vagyunk.)

És ez már önmagában egy olyan helyzet, amely sok feszültséget és kihívást tartogat, hiszen

teljesen eltérő hozzáállásban és lelkiállapotban lehetünk egymáshoz képest, akár családon, barátságokon belül is.

Hasznos lehet (és ahogy olvastad, talán spontán el is kezdted) beazonosítani, hogy mindebből neked mennyi ismerős, te hol érzed magad ebben, és mit azonosítottál be a szeretteidnél, ismerőseidnél?

Fontos tudni, melyikünk hol áll ebben, és ezzel együtt itt is több lehetőségünk van. Koncentrálhatunk a különbségekre ("én az x fázist tolom, bezzeg ő meg az y fázisban van"), de koncentrálhatunk arra is, ami közös bennünk. És az az, hogy

mindannyian klímagyászolunk.

Csak van, aki nem tud róla vagy nem foglalkozik vele (hiszen aki nem tudatos arra, hogy a klímaváltozás és ezáltal a klímagyász mindannyiunkat érint, az a tagadás fázisába sorolható). És ez nem baj. 

Mindegyik fázisnak megvan a maga kikerülhetetlen funkciója, egyik sem alacsonyabb vagy magasabb rendű a másiknál.

Mert mindegyik kell ahhoz, hogy haladhasson a folyamat.

És akkor tudunk az értékekre koncentrálni, ha a klímagyász fázisairól való tudást nem egymás megítélésére és megbélyegzésére használjuk, hanem arra, hogy

hogyan tudom saját magam, és közösségként hogyan tudjuk egymást ebben támogatni.

Mert ezen együtt megyünk most keresztül. Ez már most történik velünk. És minél többet meg tudunk ragadni abból, amiben vagyunk, annál tudatosabb cselekvésre van lehetőségünk.

Ha ismersz valakit, akinek ez a cikk hasznos lehet, küldd át neki is! Beszélgessetek, kapcsolódjatok, kérdezzetek, cserélődjetek ki :)

Ha pedig maradt kérdésed, vagy segítségre van szükséged, itt megtalálsz.